Hali!
Itt az új rész:
- Már elnézést, de én nem megyek magukkal!- húztam fel magamat és egész egyszerűen otthagytam őket és felmentem a 3.-ra, be a szobámba. Levi is követett.
- Sürgősen húzzunk el innen!- közölte velem az ő stílusában, hogy szerintem is gáz van. Egyetértettem vele, ezért a számat elhagyta az a bizonyos "semmi", aminek köszönhetően egész kényelmesen surranhattam ki a házból Levivel együtt. A tudósok teljesen fel voltak dúlva és a szüleinkkel keveredtek heves szócsatába, majd elhagyták a minikastélyt.
Mindannyian megkönnyebbültünk egy kicsit,de tudtuk, hogy ennek itt nincs vége. Láthatóvá változtam és nagy sóhajjal huppantam le a nappaliban elhelyezett kanapéra. Szomorúság és düh kavargott bennem és abban a pillanatban még az addiginál is jobban kezdtem utálni Szilviát, már ha ez lehetséges. Nem tudom mennyi ideig csak ültünk és meg sem szólaltunk. Mindenki tudta, hogy ugyanarra gondol a másik is, de ez egy olyan helyzet volt, ami nem lett volna attól könnyebb, ha beszéltünk volna róla. Luca is leült mellém és vigasztalóan megsimította a karomat.
- Ne nézzél már úgy, mint egy megpenészesedett gomba!- a helyzet ellenére ezen elröhögtem magam.
- Tényleg olyan voltam?
- Hát, körülbelül. Egyébként is, nincs olyan helyzet, amit Veres Luca ne tudna megoldani, úgyhogy biztosíthatlak róla, hogy holnapra lesz egy tervem.- ekkor előhúzott a zsebéből egy össze-vissza hajtogatott papírt és a kezembe nyomta. Felkacagtam, mert a papírra tényleg ez volt írva nyomtatott nagy betűkkel: "Nincs olyan helyzet, amit Veres Luca ne tudna megoldani".
- Ezt mégis mióta hordod magaddal?
- Eléggé régóta ahhoz, hogy kellő önbizalommal rendelkezzek. Viszont, ha megbocsátasz, most mennem kell, mert még a kitűnő Veres Lucának is meg kell oldania a házi feladatát, ami most még nincs kész.
- Óóó, akkor pont jó, ha maradsz! Nekem sincs.
- Ezt megbeszéltük.- válaszolt a barátnőm, majd felbaktatott velem a szobámba.
Természetesen én jártam jobban azzal, hogy maradt, mert míg ő becsület-teljesen töltögette az üres sorokat, én csak rápillantotta az övére és szorgosan másoltam. Ezt persze a kitűnő is észrevette és nem hagyhatta szó nélkül.
- Csak nem a házimat másolod?
- Ezt meg miből gondolod?
- Talán abból, hogy ez a feladat egy fogalmazás és te szóról-szóra ugyanazt írtad, mint én. Ráadásul szerintem még Szilvinek is feltűnne, ha valaki két másodpercenként kapná a fejét a munkájára.
- A barátok mindent megosztanak egymással.- húztam széles mosolyra a számat.- Mi pedig igazi ölb-k vagyunk.-tettem hozzá nyájasan és úgy átöleltem Lucát, hogy szegény kishíján megfulladt.
- Hány éves is vagy?- kérdezte, jogosan.
- 13.
- Agyilag kérdeztem- forgatta meg a szemét, mire én felkacagtam.
- Most mi van?-
- Ja, csak igazából azért öleltelek meg, hogy megtudjam cserélni a füzeteket.
- Ne mondd, hogy másolni is lusta vagy!
- Ez van.- vontam vállat, majd erősen magamhoz szorítottam a barátnőm füzetét, azzal a komoly szándékkal, hogy nem adom neki vissza. Persze, fél perc kellett neki ahhoz, hogy újra a kezei közt tartsa.
Nagyon jól szórakoztunk, de amikor Luca elment, újra eszembe jutott az a kérdés. A kérdés, ami most két családot nem hagy nyugodni: Most mi lesz?
